Mesélek majd néhány emlékemről a középiskolából és a gimnáziumból.
Figyelembe kellene venned az akkori koromat, mert látni fogod, hogy néhány meggondolatlan dolgot tettem akkoriban.
Az olvasás iránti szeretetem középiskolás koromban, 13 éves korom körül kezdődött, amikor naponta olvastam az Al-Ahram újságot, amit apám minden nap vett nekünk. Az olvasás iránti szeretetem akkor alakult ki, amikor a zsebpénzemből könyveket vettem könyvesboltokból vagy a Kairói Nemzetközi Könyvvásárról, ahová évente ellátogattam. Olvasmányaim különböző területeket öleltek fel: vallási, politikai, történelmi, földrajzi, tudományos és egyéb, és ez segített később a könyveim megírásában, amikor felnőttem.
A dzsihádról szerzett ismereteim az olvasmányaimmal kezdődtek, különösen az afganisztáni arab és afgán mudzsahedinek követésével. Lenyűgöztek, annak ellenére, hogy kevesebben és kevésbé hatalmasak voltak. Hogyan tudtak szembeszállni az akkori nagyhatalmakkal, és súlyos veszteségeket okozni az oroszoknak? Már fiatalon reméltem, hogy velük lehetek, és arról álmodoztam, hogy felnőttkoromban dzsihádot vívok velük. Ez a megszállás azonban 1989-ben véget ért, miután befejeztem a középiskolát, körülbelül tizenöt éves koromban. Ezután csalódott voltam a mudzsahedinek közötti belső harcok miatt. Akkoriban nem akartam velük lenni, mert a köztük lévő harcot nem tartottam másnak, mint egy megpróbáltatásnak, amit el kell kerülnünk.
Befejeztem a középiskolát, és egyre jobban elkötelezett voltam az ima, az Istenről való gondolkodás és a vallása támogatásának módja iránt. Az iskolai szünetekben rendszeresen elmondtam a déli imát a gyülekezetben az iskolai mecsetben, és az ima után vallási órákat hallgattam.
A zsebpénzemből vettem az Al-Muslimun újságot, egy Szaúd-Arábiában megjelenő hetilapot. A világ minden táján tudósított a muszlimok helyzetéről. Ezen az újságon keresztül értesültem a muszlimok helyzetéről a Fülöp-szigeteken, Kasmírban, Kelet-Turkesztánban Kínában, a Szovjetunió iszlám köztársaságaiban, Csecsenföldön és Bosznia-Hercegovinában. Még írtam is az újságnak, hogy megkérdezzem, hogyan mehetnék Bosznia-Hercegovinába dzsihádot vívni, de nem kaptam választ. Ez idő alatt felhívtam a pakisztáni nagykövetséget is, hogy megkérjem őket, engedjék meg, hogy Kasmírba utazzak, és dzsihádot vívjak az indiai megszállás ellen, de meglepődtem, amikor egy egyiptomi alkalmazott azt mondta, hogy nincs meg nekik, amit kérek. Az is eszembe jutott, hogy Csecsenföldre utazom.

Az 1992 márciusában kezdődött boszniai háború fordulópontot jelentett az életemben. Úgy éreztem, semmit sem tehetek ezekért a muszlimokért. Szomorú voltam, amikor a tömeges mészárlásokról, a muszlim nők elleni nemi erőszakokról és más tragédiákról olvastam. Még szomorúbb és frusztráltabb lettem, amikor nem kaptam meg a várt választ a muszlim kormányoktól és népektől a tragédia megállítására. Régebben a zsebpénzemet félretettem, és az Iszlám Segélybizottságnak adományoztam. Iskola után elmentem a Dar Al-Hikmába adományozni a boszniai muszlimoknak, de ennek ellenére úgy éreztem, hogy lemaradok róluk.
Azt terveztem, hogy Asszuánba, majd Szudánba, végül pedig Boszniába utazom. Akkoriban még nem fogtam fel, hogy könnyen letartóztathatnak, mert ezt a kalandot senki mással nem terveztem. Ez egyéni cselekedet volt, mivel nem tudtam semmilyen csoportról vagy szervezetről Egyiptomban, amely mudzsahedineket küldött volna Boszniába. Ezért a döntésem spontán és fiatal korom miatt nem átgondolt volt, mivel akkor még nem voltam több tizenkilenc évesnél, és még útlevelem sem volt, hogy utazhassak.
Miután meghoztam ezt a döntést, írtam egy levelet a családomnak, és otthagytam az asztalomon. Fogtam a ruhástáskámat, és elhagytam a házat anélkül, hogy a családom bárki is tudott volna róla. Elmentem a vasútállomásra, és másodosztályú jegyet foglaltam Asszuánba. Ez volt az első alkalom, hogy vonattal utaztam. Amikor felszálltam a vonatra, meglepődtem a hatalmas zsúfoltságon, és nem volt hely, ahol felszállhattam volna. Észrevettem, hogy néhány utas az utasülések tetején, a csomagok elhelyezésére kijelölt helyen ül, ezért felmásztam az ülésekre, és leültem velük. Órákig tartó szenvedés és a jegyem többszöri ellenőrzése után az egyik jegyellenőr Asszuánba érkezés előtt közölte velem, hogy a harmadosztályú utasokkal vagyok, és hogy saját helyemmel rendelkezem a másodosztályú, légkondicionált ülésen. Meglepődött, hogy a harmadosztályon vagyok, de a harmadosztályon maradtam, amíg meg nem érkeztem Asszuánba.
Az asszuáni utamat egyfajta Allahhoz és Küldöttéhez (béke legyen vele) való vándorlásnak tekintettem. Úgy éreztem, hogy jutalmat kapok ezért az útért, ezért nem voltam szomorú. Miután megérkeztem Asszuánba, foglaltam egy ágyat egy ifjúsági szállón. Egy nappal később azt mondtam magamnak, hogy beszélnem kell a családommal, hogy megnyugtassam őket az egészségem felől. Amikor felhívtam őket, meglepődve tapasztaltam, hogy összeesnek és sírnak az elválásom miatt. Szomorú voltam, és megkérdeztem: "Hogyan tettem ezt apámmal és anyámmal?" Miután ragaszkodtak hozzá, hogy tudják a hollétemet, elmondtam nekik, hogy Asszuánban vagyok, és könyörögtek, hogy menjek haza. Visszatértem hozzájuk, és rájöttem, hogy nem tudok majd dzsihádba bocsátkozni, amíg be nem lépek valamelyik katonai főiskolára, hogy lehetőségem legyen dzsihádba bocsátkozni Izrael ellen. Úgy hittem, hogy az Izraellel kötött béke nem fog sokáig tartani, de végül nem volt lehetőségem dzsihádba bocsátkozni.
Életemnek ebben a szakaszában soha nem gondoltam arra, hogy csatlakozzak a Testvériséghez, a szalafitákhoz vagy bármilyen más csoporthoz. Csak arra gondoltam, hogy harcoljak bármelyik országban, ahol muszlimokat üldöznek, és ennyi. Nem gondoltam arra, hogy olyan muszlimokkal harcoljak, akik más muszlimokkal harcolnak, és a politikai értelmezésem akkoriban csak ezért volt igaz, és a gondolkodásom mostanáig nem sokat változott.
Természetesen, miután beléptem a katonasághoz, mindent titokban tartottam, és senki sem tudott róla, mert tudtam, hogy ha kitudódnak a gondolataim, amik a fejemben járnak, akkor vagy kizárnak a hadseregből, vagy letartóztatnak.
A középiskolai és gimnáziumi éveim komor időszakot jelentettek az életemben, mert aggódtam a sok üldözött muszlim miatt, és az egyetlen dolog, ami megkönnyítette számomra az életemnek ezt a szakaszát, azok a látomások voltak, amelyekben láttam a Prófétát, Isten áldja meg és adjon neki békét, és a mi Mesterünket, Jézust, béke legyen vele, és néhány más látomást.
Persze, lesznek, akik azt mondják: „Micsoda ostobaságokon gondolkodtál és mit csináltál?” De ez része volt az életemnek fiatalkoromban, és nem szégyellem. Ha visszamehetnék az időben, még mindig megpróbálnék harcolni a dzsihádban. Lehet, hogy nem csatlakoztam volna a hadsereghez, és megvártam volna, míg felnövök, hogy utazhassak és harcolhassak bármelyik országban, ahol üldözik a muszlimokat, ahelyett, hogy hiába pazaroltam volna az életemet eddig anélkül, hogy elértem volna a dzsihádban való részvétel és a mártíromság elérésének álmát.
És aki hozzászól, és azt mondja nekem, hogy miért nem utazol és harcolsz, és miért nem adsz nekünk pénzt, annak azt fogom mondani, hogy küldje el nekem a jegyet, és könnyítse meg számomra az utazást például Burmába, hogy ott harcolhassak.